A Trouble egyike a legrégebbi doom bandáknak, azoknak, akik a Sabbath farvizén haladva lényegében megalapították a stílust. 1979-ben alakultak a nagy Eric Wagner vezetésével, aki egészen eddig az évig tagja volt a csapatnak, ám idén kilépett. Bizony, még a mai napig létezik az együttes, állítólag nemsokára új albumuk fog megjelenni. 

Most a Trouble címet viselő albumukról fogok írni, ami igen jól leképezi a csapat stílusát és munkásságát, maximálisan kiforrott, egytől egyig tízpontos nóták foglalnak helyet rajta. Sok helyen úgy szokták aposztrofálni a Trouble zenéjét, mint akik kombinálják a Sabbath-riffeket és tempókat a Judas Priest-féle melodikus, erőteljes ikergitár-témákkal. Ezen albumra különösen illenek ezek a jelzők, persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egyénisége a zenéjüknek. Épp ellenkezőleg, ezt a muzsikát ezer közül is felismeri a művelt doomster, akár a legdurvább rakéta elfogyasztása után közvetlenül is. Véreres, semmibe meredő szemei ilyenkor bizony varázsütésre élettel telnek meg. A nagylemez 1990-ben jelent meg, röpke 18 éve.

Ha elindítjuk az albumot, már a kezdő nóta, az At the End of my Daze is igen erőteljesen tolja az arcunkba a végzet-érzést: a laza, bluesos ritmus keveredik a sötét, büntető riffekkel, rögtön az elején totális kilátástalanságot vizionálhatunk, a szöveg pedig tovább mélyítheti ezt az érzést. A gitárszóló frenetikus, hallatszik rajta, hogy minden egyes hang ki van dolgozva benne. A Youtube jóvoltából itt és most meg is tudjátok ezt a zeneművet hallgatni:

Mivel az album egy zenetörténeti gyöngyszem, ezért ne is számítsunk arra, hogy töltelékszámok vannak rajta, egy perc üresjáratot sem hagynak nekünk a srácok. A The Wolf következik, kicsit Paranoidos zakatolással és valódi paranoiával - mert a farkas tudja, hol vagyunk. Ezután jön a Psychotic Reaction, ez egy igen laza, középtempós szám, már-már bulis hangulattal, doomanoid biztos azt mondaná rá, hogy "subidubirákendroll". Következik az A Sinner's Fame, egy elszállós nóta jó időzítéssel: ha netalántán, véletlenül az album elején magunkba szívtunk némi tudatmódosítót, akkor ez a dal repülő szőnyegként kap alánk, az utána következő The Misery Shows (Act II.) pedig egyenesen az örök boldogság mezejére szándékozik repíteni, legalábbis a szövegéből ítélve. Az önfeledt lebegésnek itt hirtelen vége szakad, a R. I. P. sírást, koporsókat és hullaevő férgeket vetít elénk: aki eddig nem realizálta volna, hogy ez bizony doom metal, most az is észbe kap. A soron következő Black Shapes of Doom korabeli angol stílusú heavy metal számokra emlékeztet, a közepén egy kis Sabbathos ámokfutással. Ami pedig ezután jön, arra nehezen lehet szavakat találni. Még jó, hogy egy szót egészen eddig tartogattam erre a számra, melynek a címe Heaven on my Mind. Ez a szó a szigorú; ahogy a szaggatott riffelés közepette Eric énekli a szöveget, azt nem lehet máshogy kifejezni:

Snowblind friends can see no more
Acid rain keeps fallin' on the poor
Show me the way to the skies
Take me away, where souls will never die

Mikor úgy éreznénk, hogy már végleg elvesztettük minden földi létbe vetett reményünket, a Trouble jön, és még jobban a földbe döngöl egy olyan doom-meneteléssel a szám vége felé, amire már végleg nem találok szavakat, annyira letaglóz. Ezután jön egy elsőre laza-dögösnek tűnő szám, E. N. D. címmel, a szöveg alapján viszont a végkövetkeztetése a vártnál jóval sötétebb. Az album végére aztán megérkezik a feloldozás, az All Is Forgiven című nóta személyében. A szám felétől a laza blokk egyenesen úgy hat, mint amikor a temetőben egy kiadós éjszakai zivatar után kezd felszakadozni a felhőzet, és átsejlik a foszlányokon keresztül az alacsonyan lévő Hold bizalomgerjesztő, sárgás fénye.

Nem is tudom, értékeljem-e az albumot, mert csak elfogultan tudok róla nyilatkozni. Tízből huszonkilenc pontot érdemel, minden igaz doomsternek kötelező hallgatnivaló.